Amit még valószínűleg nem mondtam az -az, hogy a nyolcadik osztály utolsó heteit élvezem éppen, és ebből kifolyólag a napokban kaptam meg a levelet arról, hogy felvetek-e?
Mondanom se kell mennyire izgultam. Már hazafele a kocsiban ideges görcsbe rándult a hasam. Bár anyunak azt
mondtam, hogy úgyse vettek fel, valahol mélyen reméltem, hogy tévedek.
Mindennél jobban abba az iskolába akarok járni.
Amikor hazaértünk
nem volt itthon az mostohaapukám, ezért a saját magam, és persze anya
kínzására eldöntöttem, hogy csak akkor nyitom ki ha hazajön. Anya persze
egyből a levelekért nyúlt amikor hazaértünk, és próbálta a lámpa felé
fordítva előhívni nem létező röntgen szemeit, hátha meglátja a nagy
hírt. Aztán rájött hogy a levélre a nevem alá az van írva, hogy
“gondviselője részére”, és kitalálta, hogy akkor ez most neki jött
vagyis kibonthatja. Na ebből az lett, hogy a leveleket az őrizetembe
kellet vennem, és még a wc-re is magammal kellet vinnem.
Aztán csak
néztem a levelet. Az egyik vékonyabb volt, a másik vastagabb.
Szerencsére az a levél volt vastagabb ahova legjobban menni akartam. Még
csak most fogtam fel igazán, hogy ez a jövőm, hogy tulajdonképpen a
kezemben tartom a jövőmet. Csak azt nem tudtam, hogy melyik az én utam.
Aztán
1 óra késéssel hazajött a mostohaapukám, de a boltból jött ezért előtte
bepakoltunk. Aztán eljött az idő. Esküszöm anya idegesebb volt nálam.
Igazából
azért húztam eddig az időt mert féltem kibontani, mert mi van ha mégse
vesznek fel ?! Féltem mert annyira akartam azt az iskolát.
A kevésbé érdekesebb levéllel kezdtem, de még azt is lassan bontottam ki.
Hangosan kezdtem olvasni, hogy mindenki hallja:
“….. Sajnálattal közöljük, hogy….” kicsit megijedtem. Mi van ha amoda se vettek fel?
Anya
egyből azt mondta, hogy csak kamuzok biztos nem ez van írva, én meg az
orra alá nyomtam a papírt. Azzal vigasztalt, hogy mindegy a másikba
biztos felvettek.
Tőlem csak egy “hát remélem” re futotta.
A másik levelet ha lehet még lassabban nyitottam ki. Sok papír volt benne amitől reménykedni kezdtem.
Ezt is hangosan kezdtem olvasni:
“…….
felvettem.” állt a mondat végén. Éreztem, hogy letörölhetetlen vigyor
csúszik az arcomra. Kicsit tovább olvastam: ” Kedves leendő 9. osztályos
tanuló!”
Nem kételkedtem többé. Ott volt a nevem, minden ott volt. ÉS sikerült oda kerültem ahova akartam.
Olyan
érzés volt mintha egy súly gurult volna le a hátamról. Végre biztos a
jövőm egy része, és legalább e miatt nem kell többé aggódnom. Oda megyek
ahova előttem a családom majdnem fele járt. Büszke vagyok magamra mert
folytatom a hagyományt. 😀
Mert sikerült. FELVETTEK.
Puszilok mindenkit Én 😀